A ház amelyben születtem 1938-ban épült. A kor pedig, amikor megláttam a napvilágot, egy évvel Sztálin halála után épp megpróbált talpra állni  a személyi kultusz meg a nagy fekete autók rémületéből. A újlipótvárosi ház négy emelettel, lakásunk egy szoba hallal rendelkezett. Kicsi ház volt, kicsiny lakás, szegény kis rokona a körút túloldalán pöffeszkedő gazdag lipóvárosi bérpalotáknak. Emeletenként két lakásban összesen tíz család lakott. Közülük mindössze két háborút túlélt zsidó família. A miénk, s az emeletünkön két szoba hallos, cselédszobás lakásban élő jómódúbb család.

Nincsenek itt már zsidók, mondta anyám amikor szó került Újlipótváros társadalmáról. Nem volt igaz. Hiszen barátaim később valamennyien zsidó származásúak voltak, tán egy-két kivételtől eltekintve. A ház a Bauhaus elvei szerint épült s nem tűrt magán semmiféle cicomát. A lakások szobái az utcára, a konyhák ablakai, s a nagyobb lakások cselédszobáinak kicsiny erkélyei a kertre néztek. A háztömb mindegyik bérházához kis kert tartozott, porolóval, satnya fákkal és poros udvarral. Senkinek se jutott eszébe a kerteket füvesíteni. Az emberek örültek, ha esténkét a túlzsúfolt buszokon, villamosokon utazva a munkából hazaértek, s otthon volt mivel befűteni. Minket gyerekeket persze egyáltalán nem zavart se a por, se a fák satnyasága. A poroló hideg vasrúdján üldögélve saját játékainkba merültünk, és ezeket csak akkor hagytuk abba, amikor a konyhák gyéren világító ablakaiban megjelent szüleink feje, kész a vacsora.