Az egy emeletes épület kertjébe nyúló valamiféle melléképületben, mely egy kis vidéki házra hasonlított, idős hölgy lakott, Emma nevezetű. Emma néni a gyerekek számára csak azért volt érdekes, mert melegszívű állatbarát hírében állt. Lakásában, kertjében mindig volt utcáról megmentett cica. Nem akarod egyiket hazavinni? Kérdezte, amikor valamely befogadott, kóbor macska megfialt, s a mohó kölykök mászkálni kezdetek nála beborítván a konyha kövét. Egy ízben nem tudtam a bájos állatoknak ellenállni, s kötöttkabátom alá bújtatva hazavittem egy fehérpofájú, fekete kiscicát.

Tudod, hogy itt nem maradhat, mondta anyám, ki elképzelhetetlennek tartotta, hogy állat legyen a lakásban. Valami ősi undort érzett minden tisztátlanság iránt. A szemetet kis papírzacskókba tette, s zacskóval, hogy ne büdösödjön, naponta többször is leszaladt a kukákhoz. Véleménye az volt, hogy az ételszagnál nincs elviselhetetlenebb dolog. Hétvégeken, amikor rászánta magát arra, hogy főzzön ócska, kidobásra ítélt ruhában, fejét kendővel bekötve, télen is nyitott konyhaablak mellett volt csak hajlandó hagymát pirítani. Ebéd után órákig szellőztetett. Állat az ő konyhájába, étel a szobába nem kerülhetett. Soha nem étkeztünk a konyhán kívül, nem volt nassolás diafilmvetítés közben, később a tv előtt sem. Akkoriban természetesnek éreztem, hogy a morzsa, vagy az ételszag a szobában bűnös dolog. S fiatalasszonyként is sokáig tartottam magam a - nem eszünk a szobában -, elvhez. Nem is tudom, mikor változott meg a szagoktól, morzsáktól való félelmem. Talán, amikor Magyarországon is elterjedt az amerikai konyha divatja. Bár az ételszagot a lakásban a mai napig utálom.

Élesen maradt meg bennem egy emlék. Történt úgy a nyolcvanas évek elején, hogy riport készítése céljából egy végrehajtóval jártam végig egy óbudai panelház adósait. Sokan voltak, kik tartoztak a varia szekrénysor néhány részletével, olykor a villanyszámlát esetleg az OTP lakáskölcsönt nem tudták fizetni, ezért rájuk küldték a végrehajtót. A hetvenes években százszámra felhúzott panellakásokhoz sokszor olyan apró konyhát tervezett a szovjet házgyár, melyek ablakai lichthofra, azaz világító udvarra néztek, vagyis gyakorlatilag kiszellőztethetetlenek voltak. Az akkori szocialista ideológia ugyanis azt hirdette, hogy a dolgozó asszony ne főzzön, vegyen konzervet, vagy parizert vacsorára. A gyerek étkezzen a napköziben, a szülő a vállalti menzán. A dolog nem vált be, hiszen a dolgozó nép legfőbb öröme a jó magyaros étkekkel megtömött hasa volt. S, ha épp nem volt hiánycikk, egy üveg jó hideg kőbányai. Ennek egyenes következményeképpen a panelházak szűk lépcsőházában, emeletenként érzékelhető volt, a magyar nép étkezésbeli ízlése. Ez legtöbbször disznózsíron dinsztelt bőséges hagymával indult, és szezontól, valamint attól függően, hogy épp a hónapnak az eleje, netán a vége volt, végződhetett lecsóként, paprikáskrumpliként, netán krumplis tésztaként. Gazdagabb hétvégeken sertés pörköltként, vagy rántott húsként. A riport során eltöltött néhány óra szagemléke eképpen a télikabátomban még napokig, emlékeimben a mai napig megmaradt.