Szüleim szobájához a hallon keresztül vezetett az út. Hetenként többször is előfordult, hogy a ágyamban fekve füleltem, jön e már a lift. S, hogy melyik emeleten áll meg. Lassan nyílik e az ajtaja, ahogyan részegek nyitják, vagy vidáman, erős csattanással, ahogy szomszédunk serdülő lánya, csukta be rendszerint.

Csodás alkotás volt az a lift. Mahagóni borítású, tükrös. Az ajtóval szemközti falon, lenyitható pad szolgálta az idősebb lakók kényelmét. Gyerekkoromban még liftpénz ellenében a házmesterhez kellett csengetni. A kristályüveges, kétfele nyíló ajtót ő tárta ki. A ház kapuját éjszakára ő zárta be, s a későn hazaérkezőket kapupénz fejében ő engedte be. Kopasz, sápadt, keskeny arcú, mindig mérges, sovány ember volt. Papucsban, hajhálóval a fején, nyűtt, csíkos frottír fürdőköpenyben volt leggyakrabban látható. Mi gyerekek féltünk tőle, mert kiabált. Hátra kötöm a sarkotokat, ordította mutatóujját magasba tartva, ha rendes közlekedési útvonalunkon, a lépcsőház korlátján csúsztunk egymás után s fenékkel lefelé.

A házmester, s a ház lakói persze minket akkoriban egyáltalán nem érdekeltek. Sokukra nem is emlékszem, nevüket, arcukat betemette az idő. A negyedik emeleten, fölöttünk lakó hölgy alakja azonban a ködből kiemelkedik. Illetve hát nem is hogy ő, hanem a fényes üzlet ahol dolgozott, s a macska aki neki szolgált. A hölgy ha most megpróbálom mégis felidézni, csinos, fekete, középkorú özvegyasszony volt, ki a Pozsonyi úton lévő elegáns gyarmatárú kereskedést vezette. A bolt kivilágított vitrinjeiben, hátukra fektetett, kecses üvegekben, kicsiny lapáttal kimérhető csoki bonbonok, töltött és töltetlen savanyú cukorkák voltak láthatók. Valamint sárga és vörösréz tartályokban igazi szemeskávé, melyet a csillogó kávéfőzőgép mellett felállított darálóban lehetett főzésre előkészteni. A kávéból volt dupla s szimpla, melynek erősségét a blokk alá helyezett ötven fillérrel módosítani lehetett.

A csodálatosan illatozó, háború előtti, cseresznyefából faragott pultok mögött a raktárban sok lehetett az egér, mert egy napon, a fölöttünk lakó üzletvezető hölgy kicsi, fekete macskát állított szolgálatába. A cica a Marci nevet kapta , s engem egy életre a macskák nemzetségének hódolójává tett, ugyanis bármivel, ami gurult, repült, szállt hajlandó volt játszani. S amikor kifáradt tűrte, hogy játék babakocsimba fektessem, betakarjam, úgy tologassam a sötét Pozsonyi úton, az üzlet előtt fel és alá.