Facsinaiék lakásával szemben a második emelet másik lakásában élő két idős hölgy, Ella és Ilonka testvérek voltak. Bár ezt alig hitte az ember. Hiszen Ilonka vékony csontú, pergamenbőrű asszony volt, ki agyonmosott, szürke kardigánját örökké fázósan húzta össze magán. Míg Lenke nagydarab, kemény húsú, nagymellű, pirospozsgás asszonyság. Anyám mindig őket kérte meg, ha a kádban úszkáló karácsonyi pontyokat, - miután szegényeket apám a húsklopfolóval fejbe vágta, - pikkelyezni kellett.

A halat a Sallai Imre utca  és a Szent István körút sarkán álló  Hús- hentesárú boltban kellett megvásárolni, ahol a  hatalmas termetű henteslegény,  egykor tán fehér köpenyébe törölte véres tenyerét, hosszú nyelű hálót ragadott és megpróbálta kihalászni a piszkos zöld vizű akváriumban  tátogó haltömegből azt, amelyikre a  naccsaszony rámutatott. A kiválasztott aztán vízzel töltött zacskóba, majd cekkerbe került, s ott himbálózott végig a Sallai Imre utcán fürdőszobánkig, hol is a kádat vízzel megtöltötték s a pontyot oda bedobták. Szegény azt gondolhatta, hogy mégis csak szép az élet. 

Forrás: Fortepán/ Budapest Főváros Levéltár

Ez a karácsonyi haltortúra alapozta meg bennem élethosszig tartó undoromat minden élőlénnyel szemben, mely vízben él.

De a két  idő hölgy nem csak a ponty pikkelyezésében, de például a töltött paprika berántásában is segédkezett anyámnak, ki ügyesen használta ki a körülötte élőket, meghálálván segítségüket pult alól származó hiánycikkek beszerzésével. Ezekben, mint az élet más fontos dolgaiban rendkívül ügyesnek bizonyult. Anyám életrevalósága nem a véletlen műve volt. Családjában lévén a nyolc gyerek közül ő a legkisebb, szüksége volt a talpraesettségre, ha nem akart kimaradni a gyerekeknek juttatott édességekből, dicséretekből, s legfőképpen pedig a figyelemből. Arról nem is szólva, hogy életének első ötven évében a háborúk és forradalmak forgószelében hátát a falnak támasztva, igyekezett életben maradni. Mire én megszülettem, a túlélést mesteri színvonalra fejlesztette, s úgy gondolta nem azért úszta meg a háborút, hogy életének hátralévő részét munkával töltse. Úgy ügyeskedett, hogy a büfékbe, melyeket különböző vállalatoknál vezetett, barátnőit alkalmazza, s ő a „központba mentem“ felkiáltással egész napokra eltűnt. Csak a bevételt számolni érkezett meg a nap végére. S mivel főzni sem szeretett, szívesen rábízta az ilyesmit a különös testvérpárra. A nénik által készített spenót lett aztán kedvenc ételem. A főzeléket a mai napig úgy készítem, ahogy tőlük tanultam, tejbe áztatott zsömlével sűrítve, jó fokhagymásan.