Az egy emeletes épület kertjébe nyúló valamiféle melléképületben, mely egy kis vidéki házra hasonlított, idős hölgy lakott, Emma nevezetű. Emma néni a gyerekek számára csak azért volt érdekes, mert melegszívű állatbarát hírében állt. Lakásában, kertjében mindig volt utcáról megmentett cica. Nem akarod egyiket hazavinni? Kérdezte, amikor valamely befogadott, kóbor macska megfialt, s a mohó kölykök mászkálni kezdetek nála beborítván a konyha kövét. Egy ízben nem tudtam a bájos állatoknak ellenállni, s kötöttkabátom alá bújtatva hazavittem egy fehérpofájú, fekete kiscicát.

Tudod, hogy itt nem maradhat, mondta anyám, ki elképzelhetetlennek tartotta, hogy állat legyen a lakásban. Valami ősi undort érzett minden tisztátlanság iránt. A szemetet kis papírzacskókba tette, s zacskóval, hogy ne büdösödjön, naponta többször is leszaladt a kukákhoz. Véleménye az volt, hogy az ételszagnál nincs elviselhetetlenebb dolog. Hétvégeken, amikor rászánta magát arra, hogy főzzön ócska, kidobásra ítélt ruhában, fejét kendővel bekötve, télen is nyitott konyhaablak mellett volt csak hajlandó hagymát pirítani. Ebéd után órákig szellőztetett. Állat az ő konyhájába, étel a szobába nem kerülhetett. Soha nem étkeztünk a konyhán kívül, nem volt nassolás diafilmvetítés közben, később a tv előtt sem. Akkoriban természetesnek éreztem, hogy a morzsa, vagy az ételszag a szobában bűnös dolog. S fiatalasszonyként is sokáig tartottam magam a - nem eszünk a szobában -, elvhez. Nem is tudom, mikor változott meg a szagoktól, morzsáktól való félelmem. Talán, amikor Magyarországon is elterjedt az amerikai konyha divatja. Bár az ételszagot a lakásban a mai napig utálom.

Élesen maradt meg bennem egy emlék. Történt úgy a nyolcvanas évek elején, hogy riport készítése céljából egy végrehajtóval jártam végig egy óbudai panelház adósait. Sokan voltak, kik tartoztak a varia szekrénysor néhány részletével, olykor a villanyszámlát esetleg az OTP lakáskölcsönt nem tudták fizetni, ezért rájuk küldték a végrehajtót. A hetvenes években százszámra felhúzott panellakásokhoz sokszor olyan apró konyhát tervezett a szovjet házgyár, melyek ablakai lichthofra, azaz világító udvarra néztek, vagyis gyakorlatilag kiszellőztethetetlenek voltak. Az akkori szocialista ideológia ugyanis azt hirdette, hogy a dolgozó asszony ne főzzön, vegyen konzervet, vagy parizert vacsorára. A gyerek étkezzen a napköziben, a szülő a vállalti menzán. A dolog nem vált be, hiszen a dolgozó nép legfőbb öröme a jó magyaros étkekkel megtömött hasa volt. S, ha épp nem volt hiánycikk, egy üveg jó hideg kőbányai. Ennek egyenes következményeképpen a panelházak szűk lépcsőházában, emeletenként érzékelhető volt, a magyar nép étkezésbeli ízlése. Ez legtöbbször disznózsíron dinsztelt bőséges hagymával indult, és szezontól, valamint attól függően, hogy épp a hónapnak az eleje, netán a vége volt, végződhetett lecsóként, paprikáskrumpliként, netán krumplis tésztaként. Gazdagabb hétvégeken sertés pörköltként, vagy rántott húsként. A riport során eltöltött néhány óra szagemléke eképpen a télikabátomban még napokig, emlékeimben a mai napig megmaradt.

De háztömbbünk házai között nem csak ez a pártház volt érdekes. A mellettünk álló egy emeletes kis épület utcára nyíló, tejüveggel takart földszinti ablakai mögött egy labor működött, s működik ma is. Fölötte az emeleten lévő lakás redőnyeit nem húzták fel sosem. Onnan embert soha nem láttunk kilépni. Azt beszélték, egy volt ez a ház az 1956 és 1990 között Magyarországon működtetett konspirált, illetve találkozási lakások, úgynevezett K-, illetve T-lakások közül. A politikai rendőrség már 1945-ös megalakulásától kezdve törekedett arra, hogy minél több olyan ingatlannal rendelkezzen, amelyet akár találkozók lebonyolítására, akár ügynökök oktatására, akár megfigyelési célra felhasználhat.

Fedett lakások Budapesten.

(forrás: index.hu/tudomany/tortenelem/titkos_lakasok_budapesten 

Ezeket a titkos lakásokat két típusra osztották fel: az ún. K-, vagyis konspirált, illetve T-, vagyis találkozási lakásokra. A K-lakás az állambiztonsági szervek bérleménye volt, amelyet hálózati személyek fogadására, operatív akciók lebonyolítására, ellenségesnek nyilvánított emberek időszakos megfigyelésére használtak. A T-lakások magánemberek tulajdonában voltak, vagy magánemberek bérelték őket, akik megállapodás alapján bocsátották a Kádár-korszak állambiztonsági szolgálatainak rendelkezésére. Ezekre a lakásokra nem létező vállalatok névtáblái kerültek, a szomszédokat fedőtörténetekkel etették.  A tartótiszteket kiképezték arra, miként keltsék azt az érzetet a környéken, hogy valóságosan használnak egy lakást. Újságokat rendeltek, rendszeresen kitették a szemetet. A házmestert vagy félrevezették, vagy beszervezték.  

1956 és 1990 között a BM III. Főcsoportfőnökség összesen több mint háromszáz budapesti ingatlant használt az ügynökökkel való rendszeres találkozókra. Egy-egy címre általában öt-hat ügynök járt.

Érdekes módon feltűnő sűrűségben voltak találhatók efféle lakások az Újlipótvárosban. Ott volt az összes fedett lakás közel tíz százaléka.. A Sallai Imre utcában bizonyítottan öt, az 5c 15/b, 20/b, 33/b és 37 számú házakban, különböző fedőevek alatt. A mi házunkban nem volt ilyen lakás, és a mellettünk lévő egy emeletes épületről is valószínűleg csak a pletyka járta, titokzatossága, örökké lehúzott redőnyei miatt.

Élt aztán a házban, a földszinten egy szigorú özvegyasszony. A nevére nem, az arcára kicsit emlékszem. Az a fajta erős csontú, szikár, fekete nő volt, akinek jól áll, ha őszül. Rövidre vágott, mákos fekete hajára emlékszem, s arra, hogy felvidéki rokonsága lehetett, mert gyakran járt az akkori Csehszlovákiába, s onnan nekem, felteszem anyám kérésére, és finanszírozása mellett izgalmas dolgokat hozott. Olyan gumikakast, melynek bőre bársonyhoz volt hasonló, s ugyanezen anyagból labdát is. A néni a földszinten lakott. Konyhájának rácsos ablaka a poros kertre nézett. A háztömb gyermekeinek sivalkodását nehezen viselte, amikor már nem bírta tovább rossz magyarsággal ránk kiabált, hogy menjünk most már másik kertbe játszani.

Forrás. Fortepan

Ennek akadálya nem volt. Hiszen az újlipótvárosi beépítésnek köszönhetően, egy egy háztömbön belül, minden házhoz kert tartozott, s a kertek összeadódván egy egész grundnyi játszóteret képeztek. Bár a házak, melyekből 24 jelentette a háztömböt, saját kertjüket körbekerítették, a gyerekek számára ez nem jelentett akadályt. Könnyedén átjutottunk egyik kertből a másikba. Szüleink számára megnyugtató volt, hogy veszély ránk itt nem leselkedett. Voltak titkos, már-már félelmetes helyek is. A mi kertünkkel a sarkánál érintkező, fallal körülvett udvar például, valamiféle titokzatos, csak az akkori hatalom kiváltságosai által látogatott, kerthelyiségnek berendezett udvar volt. Falán egyensúlyozva jutottunk el távolabbi célpontokig. Nem volt ez a mutatvány veszély nélküli, hiszen a titokzatos elvtársak és elvtársnők utálták, ha kiváltságos életükre bárki rálátott, és csúnyán fenyegetőztek, ha a kőfalon végigfutó gyereket meglátták. Mégis mennünk kellett, mert vonzott az izgalom, s egyébként se tudtunk máshogyan eljutni a Kovács kettő nevezetű osztálytársamék udvarába. Kovács kettő nevét praktikus okból kapta, mivel az osztályban Kovács István nevű fiúból kettő is járt. A fiúcska csak tejet és csokoládét fogyasztott, vékony volt, csendes, szemüveges és rossz tanuló. Házmester apukája telenként fellocsolta az udvart, s kurblis korcsolyánkat magas szárú, barna, bőrcipőnkre csavarozva csúszkáltunk ottan sötétedésig.

Ella és Ilonka nevére egyébként aligha emlékeznék, ha nem kaptam volna meg a ház közös képviselőjétől a ház egykori lakónyilvántartó könyvét. A szakadozott, málló papirosra a házmester kusza betűivel írt, simán személyiségi jogokat sértő bejegyzéseit. Az örökké részeg, s valószínűleg nyolc általánost sem végzett házmester, a rendszer őre volt. Betűiből, helyesírásából iskolázatlanságára lehet következtetni. Mégis hatalma volt a lakók felett. S ezt a törvény garantálta számára. Nyilván nem véletlen, hogy minden diktatúra a nép egyszerű gyermekeire alapozza a hatalmát.

Idézet az 1966-ban nyitott, s 1989-ben lezárt Lakónyilvántartó könyvből

 "Tudnivalók a lakónyilvántartó könyv vezetéséhez.

A lakónyilvántartó könyvbe be kellett vezetni a ház valamennyi lakójának adatait, családi és utónevét, születési helyét és idejét, anyja leánykori, családi és utónevét, a személyi igazolvány számát, érvényességi idejét, családi állapotát, foglalkozását, munkáltatójának nevét és címét, beköltözésének idejét és helyét,

S ez még hagyján!

A lakónyilvántartó könyv vezetőjének olyan személy bejelentőlapját, aki személyi igazolványt bemutatni nem tudott, vagy személyi igazolványában a bejegyzések gyanúsak, aláírni, csak akkor szabad, ha az aláírást kérő személyt a legközelebbi rendőri közeg igazoltatta és az aláírást engedélyezte.

S ez még mindig ok. De!

Ha a lakónyilvántartó könyv vezetője azt tapasztalja, hogy a lakók közül valaki kijelentkezés nélkül elkötözött, köteles azt a legrövidebb időn belül a legközelebbi rendőri szervnek jelenteni.. És

A lakók nyilvántartó könyvébe bejegyzett adatait, személyi igazolványuk adataival hat hónaponként egyeztetni kell. Az ellenőrzés során a személyi igazolvánnyal kapcsolatban tapasztalt minden hiányosságról a legközelebbi rendőri szervnek jelentést kell tenni.

A lakónyilvántartó könyvet a vezetésére kötelezett személy másnak még ideiglenesen is csak az illetékes rendőri szerv, ahol ilyen nincs a helyi tanács VB engedélyével adhatja át.

A lakónyilvántartó könyvet, a vezetésére kötelezett személy tartozik a lakásán tartani, onnan elvinni csak a megyei vagy budapesti rendőrfőkapitányság igazgatásrendészeti osztálya vezetőjének engedélyével lehet.

Facsinaiék lakásával szemben a második emelet másik lakásában élő két idős hölgy, Ella és Ilonka testvérek voltak. Bár ezt alig hitte az ember. Hiszen Ilonka vékony csontú, pergamenbőrű asszony volt, ki agyonmosott, szürke kardigánját örökké fázósan húzta össze magán. Míg Lenke nagydarab, kemény húsú, nagymellű, pirospozsgás asszonyság. Anyám mindig őket kérte meg, ha a kádban úszkáló karácsonyi pontyokat, - miután szegényeket apám a húsklopfolóval fejbe vágta, - pikkelyezni kellett.

A halat a Sallai Imre utca  és a Szent István körút sarkán álló  Hús- hentesárú boltban kellett megvásárolni, ahol a  hatalmas termetű henteslegény,  egykor tán fehér köpenyébe törölte véres tenyerét, hosszú nyelű hálót ragadott és megpróbálta kihalászni a piszkos zöld vizű akváriumban  tátogó haltömegből azt, amelyikre a  naccsaszony rámutatott. A kiválasztott aztán vízzel töltött zacskóba, majd cekkerbe került, s ott himbálózott végig a Sallai Imre utcán fürdőszobánkig, hol is a kádat vízzel megtöltötték s a pontyot oda bedobták. Szegény azt gondolhatta, hogy mégis csak szép az élet. 

Forrás: Fortepán/ Budapest Főváros Levéltár

Ez a karácsonyi haltortúra alapozta meg bennem élethosszig tartó undoromat minden élőlénnyel szemben, mely vízben él.

De a két  idő hölgy nem csak a ponty pikkelyezésében, de például a töltött paprika berántásában is segédkezett anyámnak, ki ügyesen használta ki a körülötte élőket, meghálálván segítségüket pult alól származó hiánycikkek beszerzésével. Ezekben, mint az élet más fontos dolgaiban rendkívül ügyesnek bizonyult. Anyám életrevalósága nem a véletlen műve volt. Családjában lévén a nyolc gyerek közül ő a legkisebb, szüksége volt a talpraesettségre, ha nem akart kimaradni a gyerekeknek juttatott édességekből, dicséretekből, s legfőképpen pedig a figyelemből. Arról nem is szólva, hogy életének első ötven évében a háborúk és forradalmak forgószelében hátát a falnak támasztva, igyekezett életben maradni. Mire én megszülettem, a túlélést mesteri színvonalra fejlesztette, s úgy gondolta nem azért úszta meg a háborút, hogy életének hátralévő részét munkával töltse. Úgy ügyeskedett, hogy a büfékbe, melyeket különböző vállalatoknál vezetett, barátnőit alkalmazza, s ő a „központba mentem“ felkiáltással egész napokra eltűnt. Csak a bevételt számolni érkezett meg a nap végére. S mivel főzni sem szeretett, szívesen rábízta az ilyesmit a különös testvérpárra. A nénik által készített spenót lett aztán kedvenc ételem. A főzeléket a mai napig úgy készítem, ahogy tőlük tanultam, tejbe áztatott zsömlével sűrítve, jó fokhagymásan.

Szüleim szobájához a hallon keresztül vezetett az út. Hetenként többször is előfordult, hogy a ágyamban fekve füleltem, jön e már a lift. S, hogy melyik emeleten áll meg. Lassan nyílik e az ajtaja, ahogyan részegek nyitják, vagy vidáman, erős csattanással, ahogy szomszédunk serdülő lánya, csukta be rendszerint.

Csodás alkotás volt az a lift. Mahagóni borítású, tükrös. Az ajtóval szemközti falon, lenyitható pad szolgálta az idősebb lakók kényelmét. Gyerekkoromban még liftpénz ellenében a házmesterhez kellett csengetni. A kristályüveges, kétfele nyíló ajtót ő tárta ki. A ház kapuját éjszakára ő zárta be, s a későn hazaérkezőket kapupénz fejében ő engedte be. Kopasz, sápadt, keskeny arcú, mindig mérges, sovány ember volt. Papucsban, hajhálóval a fején, nyűtt, csíkos frottír fürdőköpenyben volt leggyakrabban látható. Mi gyerekek féltünk tőle, mert kiabált. Hátra kötöm a sarkotokat, ordította mutatóujját magasba tartva, ha rendes közlekedési útvonalunkon, a lépcsőház korlátján csúsztunk egymás után s fenékkel lefelé.

A házmester, s a ház lakói persze minket akkoriban egyáltalán nem érdekeltek. Sokukra nem is emlékszem, nevüket, arcukat betemette az idő. A negyedik emeleten, fölöttünk lakó hölgy alakja azonban a ködből kiemelkedik. Illetve hát nem is hogy ő, hanem a fényes üzlet ahol dolgozott, s a macska aki neki szolgált. A hölgy ha most megpróbálom mégis felidézni, csinos, fekete, középkorú özvegyasszony volt, ki a Pozsonyi úton lévő elegáns gyarmatárú kereskedést vezette. A bolt kivilágított vitrinjeiben, hátukra fektetett, kecses üvegekben, kicsiny lapáttal kimérhető csoki bonbonok, töltött és töltetlen savanyú cukorkák voltak láthatók. Valamint sárga és vörösréz tartályokban igazi szemeskávé, melyet a csillogó kávéfőzőgép mellett felállított darálóban lehetett főzésre előkészteni. A kávéból volt dupla s szimpla, melynek erősségét a blokk alá helyezett ötven fillérrel módosítani lehetett.

A csodálatosan illatozó, háború előtti, cseresznyefából faragott pultok mögött a raktárban sok lehetett az egér, mert egy napon, a fölöttünk lakó üzletvezető hölgy kicsi, fekete macskát állított szolgálatába. A cica a Marci nevet kapta , s engem egy életre a macskák nemzetségének hódolójává tett, ugyanis bármivel, ami gurult, repült, szállt hajlandó volt játszani. S amikor kifáradt tűrte, hogy játék babakocsimba fektessem, betakarjam, úgy tologassam a sötét Pozsonyi úton, az üzlet előtt fel és alá.

Gyerekekből akkoriban volt elég, hiszen az 1952 -től 58 - ig regnáló népjóléti miniszter asszony, bizonyos Ratkó Anna, oly szigorúan tiltotta az abortuszt, hogy az a gyerek, amelyik megfogant, meg is született.

Miatta jöttem világra én is.

44 esztendős zsidó anyám, s az orosz hadifogságból alig hazavergődött apám aligha terveztek gyereket.

Apám, egy életen át idegen volt a főváros Újlipótváros nevezetű kerületében, lévén más vallású, s a háború előtti úri osztály, Horthy hadseregének tagja. Soha nem említette, hogy élete a háborúval, s az orosz hadifogsággal kettébe tört. Egyenes tartással viselte ócska kis állását egy szövetkezetben, mint anyagbeszerző. Tízfilléres alapon ultizott és a környék kocsmáiban hetente néhányszor savanykás fehérbort ivott. Apámnál szelídebb részeget nem láttam sosem. Ha volt benne egy kis bor, hamiskásan mosolygott, lassan beszélt s egy életen át nem értette, hogy anyám miért is utálja őt, aki iszik. Idősebb koromban, amikor apám részegségei miatt rendszeresek voltak már otthon a veszekedések, megkérdeztem anyámat, hogy miért nem válik el. Erre azonban soha nem tudott válaszolni. Mindenesetre gyermekkorom érzései közül legerősebben a szégyenre emlékszem. Szégyelltem, hogy anyámat a nagymamámnak nézték, hisz nem volt divat akkoriban negyven fölött szülni. S szégyelltem, hogy az én apám részeges.

Pedig nem volt az szegény. Semmivel sem ivott többet, mint bárki más. Ha anyám beenged volna alkoholt a lakásba, s megengedi, hogy esténként igyon egy fröccsöt a jó öreg, nem lett volna baj. Mivel azonban anyám szerint szesz nem teheti be lábát az ő lakásába, apám kénytelen volt munka után kocsmákba elkódorogni. Talán nem is ivott volna többet, egy-két kisfröccsnél. Azonban tudta szegény, hogy ha anyám megérzi rajta a bor szagát, veszekedni fog. Bánatában ivott hát még egy, majd egy negyedik, ötödik pohárral is. Addig azonban, amíg ő este, sőt néha későn este, kapatosan haza nem ért én nem tudtam elaludni. Hiszen a balhé, „a feküdj le Józsi, majd holnap számolunk “ kezdetű mantra felébresztett volna úgyis engem, aki a hallban aludtam.

A ház amelyben születtem 1938-ban épült. A kor pedig, amikor megláttam a napvilágot, egy évvel Sztálin halála után épp megpróbált talpra állni  a személyi kultusz meg a nagy fekete autók rémületéből. A újlipótvárosi ház négy emelettel, lakásunk egy szoba hallal rendelkezett. Kicsi ház volt, kicsiny lakás, szegény kis rokona a körút túloldalán pöffeszkedő gazdag lipóvárosi bérpalotáknak. Emeletenként két lakásban összesen tíz család lakott. Közülük mindössze két háborút túlélt zsidó família. A miénk, s az emeletünkön két szoba hallos, cselédszobás lakásban élő jómódúbb család.

Nincsenek itt már zsidók, mondta anyám amikor szó került Újlipótváros társadalmáról. Nem volt igaz. Hiszen barátaim később valamennyien zsidó származásúak voltak, tán egy-két kivételtől eltekintve. A ház a Bauhaus elvei szerint épült s nem tűrt magán semmiféle cicomát. A lakások szobái az utcára, a konyhák ablakai, s a nagyobb lakások cselédszobáinak kicsiny erkélyei a kertre néztek. A háztömb mindegyik bérházához kis kert tartozott, porolóval, satnya fákkal és poros udvarral. Senkinek se jutott eszébe a kerteket füvesíteni. Az emberek örültek, ha esténkét a túlzsúfolt buszokon, villamosokon utazva a munkából hazaértek, s otthon volt mivel befűteni. Minket gyerekeket persze egyáltalán nem zavart se a por, se a fák satnyasága. A poroló hideg vasrúdján üldögélve saját játékainkba merültünk, és ezeket csak akkor hagytuk abba, amikor a konyhák gyéren világító ablakaiban megjelent szüleink feje, kész a vacsora.